Szükségem van pénzre, hogy életben maradjak. De nem ételt veszek belőle, hanem különféle fűveket, muszáj elnyomnom a démonomat, a gyógyszer már nem hat, ezért a fekete mágiához fordultam, de minden varázslatnak ára van. Egy maffiának dolgozom, mint elosztó, nem vagyok rá büszke, de nem találtam ennél több fizetséget kínáló munkahelyet, ha ezt annak lehet nevezni. Mostanában nem megy jól az üzlet, ezért megfeleztem az adagómat és csak remélni tudom, hogy ez is elegendő lesz. 

- Te is látod? - kérdezi Annie miközben  újra beleszív egyet a cigarettájába. 

- Nem. - Adtam egy unott választ. Nem is figyelve mondandójára. Lehunyta szemem és élveztem, ahogyan a nap sugarai felmelegítik arcomat. 

- Good. De feléd közeledik. - nevette el magát, mintha valami vicceset látna. A kíváncsiságom győzőt, muszáj volt oda néznem. Hirtelen kirázott a hideg, félelem és nyugtalanság lett úrrá rajtam. Egyenesen a szemembe nézett, a tekintete zord és fekete volt. Szép lassan sétált; de határozottan, már régóta nem láttam, de a jelenléte azt sugallja, hogy a fél adag nem elég, sokkal több kell, ahhoz, hogy elnyomjam. 

- Sookie, fuss! - kiálltja el magát. - Most! - emeli fel a hangját, mert nem cselekedtem. A lábaim oda gyökereztek az erkély padlójához. Rám nézet és elkezdett belökdösni az ajtón, végül unszolás nélkül beléptem a bejárati ajtón. De még egyszer vissza néztem a démonra, ő pedig gúnyosan elmosolyodott a hó fehér fogai pedig kivillantak. 

Felszaladtam az emeletre, egyenesen a szobámba. Kilincsre zártam az ajtót belülről, de ez sem fogja őt megállítani, hogy bejöjjön, csak időt nyerek vele, hogy lemásszak az erkélyen át. Hangos sikoltások, dulakodások, szinte hallottam, ahogyan a csontok eltörtnek. Le akartam menni, segíteni, de ha démon közelében vagyok ő még erősebbé vállik, ezért kellek neki. A Hatalom miatt. 

- Aki bújt, aki nem jövök! - Hangosan elkezdte püfölni az ajtót kívülről. Kiszagolta hol vagyok, indulnom kell. Kimásztam az ablakon, de igyekeztem hangtalanul tenni, vagy amikor éppen az ajtót csapkodja akkor léptem előre, hogy ne hallja mire készülők. Legalább egy lépéssel előtte kellett járnom, hogy ne kapjon el. Amikor kiértem felmásztam a tetőre és a másik oldalára másztam, de a tető és a talaj közötti különbségekkel nem számoltam. A lábam megcsúszott, de  szerencsémre sikerült megkapaszkodnom és újra lábra állnom. A démont pedig lefoglalta a szobám feltárása. 

- Ugorj!  - egy ismerős hang. Adam. Nem hittem volna, hogy pont neki fogok ennyire örülni. 

- Túl magas! - panaszkodtam. 

- Ó kérlek! Ugyan már, elkaplak ne parázz, ha meg nem akkor kétszer annyi pénzt fizetek, mint szoktam. Csak ugorj. - próbált nyugtatni. De ez nem az erősége, az imént hallottak alapján. Nem találkoztam vele sokszor ezért a "rá bízom az életem" részhez hirtelen, meggondolatlan  cselekedett kellet, és az én egyensúly érzékemnek köszönhetően sikeresnek bizonyult. Megcsúszottam újra, mikor lejjebb akartam haladni, és most nem sikerült fent maradnom, pedig ösztönösen kerestem azt a pontot, amiben megtudok kapaszkodni. Egyenesen a karjaiba estem. Ő pedig csak kaján vigyorgot, az én arckifejezésre pedig értetlenség ült. Vártam, hogy letegyen nem így történt, elindult velem az erdő felé. Közben kihúzta magát, ruha anyaga kiszakadásának a hangjával társulva semmiből, két hatalmas fekete szárnya lett.

- Bukott! - csak ennyit tudtam mondani. 

- Nem vagyok angyal. Én más vagyok, drága. - vigyorgott. Hirtelen végig futott a gondolatok az agyamon. Ő az, akitől menekülnöm kellett volna. Nem az, aki a házamra tört, az csak egy elterelés volt és én pontosan belerepültem a hálóba. A szemei átváltoztak korom feketévé én pedig kiakartam a szabadulni a karjai közül, de ő erősebbnek bizonyult. 

- Megmutatom az új otthonodat! Királyné. - Még csak nem is foglalkozott azzal, hogy ütögetem a mellkasát, közben próbálom kifeszíteni a kezét, hogy szabadon elmenekülhessek. Úgy éreztem magam, mint amikor a zongora előadáson lenyomják az utolsó billentyűket. Reméltem, hogy még  nem ér véget az előadás, de halottam a határozott az utolsó akkord elhangzását.